„Nem szabad megvárnunk a betegségeket, az egészség megőrzésébe kell fektetnünk. A krónikus betegségek kezelését nem lehet kórházakban megoldani, ezért hangsúlyt kell fektetnünk az egészség megőrzésére, a betegségek megelőzésére és a már kialakult betegség előrehaladásának lassítására. Nincs más választásunk: ennek kell megtörténnie.”
Szól az egyik legnevesebb orvosi szakfolyóirat, a The Lancet kommentárjának egyik legfontosabb üzenete a Global Burden of Disease Study 2013-as elemzése nyomán.
A hazai ellátórendszer ugyanakkor fordított piramisra hasonlít, más kifejezéssel élve fejnehéz, amelyben az alapellátás a legkevésbé fejlesztett területe az egészségügynek. Emiatt definitív – helyben eredményre vezető – ellátást a kelleténél sokkal kisebb mértékben tud nyújtani, amely akadálya is a fenntartható rendszerműködésnek. Az ehhez szorosan kapcsolódó járóbeteg szakellátás pedig rendkívül egyenetlen területi ellátottságú, a szükségesnél sokkal gyengébb diagnosztikai kapacitással rendelkezik, ráadásul a teljes egészségügyi értékláncban betöltött szerepe sem tisztázott kellőképpen: pontosan mi a szerepe a háziorvosi és a kórházi ellátás között a diagnózis felállításában, a kezelésben, a gondozásban, valamint az egészségmegőrzésben. Az elégtelen diagnosztikai kapacitást mutatja hazánk MRI-vel történő alacsony szintű ellátottsága is, mivel Európában a legutolsók vagyunk az országok rangsorában MRI készülékek számában.
Mindemellett az a kórházak köré szervezett integrált ellátási rendszer, amit most tervezünk bevezetni Magyarországon, sikertelennek bizonyult, amikor az ezredfordulón bevezették az Egyesült Államokban, majd később Angliában. A működés első évtizede alatt kiderült, hogy sem minőségjavulást, sem költségcsökkenést, sem hatékonyságnövelést nem hozott ez a megoldás. A kívánt munkamegosztás és a szubszidiaritás várt erősítése helyett a kórházi beavatkozások felé terelte a teljes ellátási láncot. A kórházak köré szervezett hálózatban a nagyobb technológiai felkészültségű, az ellátóhálózatban magasabb progresszivitási szintet képviselő és forrásaiban is erősebb központok jelentős gravitációs erővel vonzották magukhoz az ellátási eseményeket. Ma már rendelkezünk azokkal az adatokkal, adattudományi eszközökkel és számítási kapacitással, amelyekkel ez a fajta, hálózati központban működő gravitáció pontosan mérhető, az egyes szakterületeken részletesen jellemezhető, sőt egy adott helyzetre, betegségre előre is jelezhető.
Abban biztosak lehetünk, hogy a magasabb szintű, jobban finanszírozott, nagyobb lobbierővel rendelkező, drága beavatkozásokra koncentráló hálózati központok továbbra is magukhoz vonják a források, szakemberek, technológiai fejlesztések és kutatások jelentős részét, fenntartva a megelőzést és egészségmegőrzést előtérbe helyező modern alapellátás alulfinanszírozottságát és túlsúlyban maradó szemafor – továbbküldő szerepét. Ami minden közgazdasági számítás szerint a teljes rendszer fenntarthatatlanságát jelenti.
Mégis miért jelent előrelépést a mostani helyzethez képest a tervezett integráció? Mert lehetőséget ad a korszerű egészségügyet jellemző integrációs szervezési lépésekre a megszervezett betegutak révén. Igaz, a sikerességhez jelentősen kell fejleszteni az alapellátást, akár kiválasztott betegcsoportokra kialakított folyamatok mentén, akár általános, populációs egészségmenedzsment szemlélettel. A WHO is arra hívja a figyelmet tanulmányában, hogy a sikeres és eredményes ellátási integrációhoz a népegészségügyi funkciók megvalósítását is be kell építeni a szolgáltatási hálóba, erősíteni kell az egyén és a helyi közösségek egészségmegőrző szerepét, valamint összehangolt szakpolitikákra van szükség. Az ilyen módon integrált szolgáltatási folyamatokban az egyes ellátások harmonikusan, hiánytalanul kapcsolódnak egymáshoz, biztosítva a szolgáltatási értéklánc folytonosságát. Ma ennek teljes hiányát tapasztalhatjuk az itthoni rendszerben, a létező betegutak az egyéni orvosi együttműködések eredményeként működnek a szakmai – kollegiális kapcsolatok révén. Azonban ezek sem folyamatosnak, sem végiggondoltnak, s különösen nem átláthatónak nevezhetők. Mivel a kulcs a személyes kapcsolat, a rendkívüli helyzetekben, mint például a mostani, átvezénylésekkel, osztályátalakításokkal, beavatkozások halasztásával, sok dolgozó időleges távollétével azonnal szétesnek az informálisan kezelt betegutak, az ellátás esetleges és erősen hiányos lesz. Mindezért a rendszer rezílienciája, rugalmas ellenálló képessége nagyon kicsi. Európában ebben a tekintetben hátulról a harmadikok vagyunk, miközben a szomszédos Szlovénia a 9. és Románia 13., elsősorban nagy számú nővérüknek és 35 év alatti orvosaik magas arányának köszönhetően.
A mostani átalakítás utáni következő logikus lépés a sikeres brit és finn közösségi egészségszervezési modell követése lehet, amely a most tervezetthez hasonló méretű, illetve kisebb területi egységekre létrehozott egészségszervezési központokban felügyeli és irányítja a kiterjesztett alapellátást, ami a mi alapellátásunk és járóbeteg szakellátásunk egységes működtetése. Akkor fogunk tudni elindulni azon az úton, ami egészségesebb lakossághoz, egészségesebb nemzethez vezet néhány évtized alatt.
Budapest, 2020. november 14.
Dr. Lantos Zoltán, programvezető