Az elmúlt bő két év társadalmi nagyítólencsével is megajándékozott bennünket. Igaz, a kép, amit látunk benne, meglehetősen vegyes, mi több, sokak számára bosszantó. Kiderült, hogy a járványkezelésben jelentős különbségek vannak az országok és régiók között, és a társadalmon belüli politikai távolság az egyik legfontosabb befolyásoló tényező. Ehhez kapcsolódóan az is kiderült, hogy minél jobban megbíznak egymásban az emberek egy országban, annál inkább tudták kordában tartani a járványt. Egy téma azonban az egész világon egyformán mutatott rá a társadalmi rendszerünk elembertelenedésére. Ez a halálhoz való viszonyunk.
Az emberek halálának módja radikálisan megváltozott az elmúlt generációk során, ezért döntött úgy a Lancet Bizottság, hogy foglalkozik a halál értékével. A halál egyre több ember számára az élet későbbi szakaszában következik be, és a haldoklás gyakran elhúzódik. A halál és a haldoklás a családi és közösségi szerető, támogató környezetből elsősorban az eliparosodott egészségügyi rendszerek hatáskörébe került. Számos vizsgálat mutatott rá, hogy értelmetlen vagy az adott állapotban már nem megfelelő kezelés az élet utolsó napjaiban és óráiban folytatódik. Amikor a haldokló kiszolgáltatott helyzetben van, sok esetben emberi méltóságától is megfosztva, ahogy ezt egy korábbi bejegyzésben bemutattam. A családok és a közösségek szerepe visszaszorult, aminek következtében a halál és a haldoklás ismeretlen folyamattá és eseménnyé vált, az ilyenkor szükséges kísérő készségek és ismeretek, a hagyományok elvesztek. A halál és a haldoklás az élettől elszigeteltté vált a magas jövedelmű országokban, és egyre inkább az alacsony és közepes jövedelmű országokban is, az élet végén túlzottan a klinikai beavatkozásokra összpontosítunk azon közösségi megoldások helyett, amelyek egy életút lezárását méltó módon támogatják.
„Milyen szánalmas volt megpróbálni a halált az élet perifériájára szorítani, amikor a halál mindenek középpontjában állt.”
Elif Shafak, brit-török író
A covid-járványban bő két éve a halálozás kiemelkedő helyet foglal el a napi médiabeszámolókban, miközben a betegek leggyakrabban magányosan, kórházi ágyon, gépekre kötve, tetőtől talpig fehérbe öltözött, maszkos személyzet előtt távoznak el közülünk, családjuktól elszakítva. Ez a helyzet tovább fokozta a haláltól való félelmet, és megerősítette azt az elképzelést, hogy az egészségügy nem az egészség, sokkal inkább a halál letéteményese.
Túl sokáig éltünk abban a téveszmében, hogy mi irányítjuk a természetet, uralhatjuk azt, és nem gondoltunk arra, nem fogadtuk el, hogy egy végtelen rendszer és azon belül a természet részei vagyunk. A kutatók és fejlesztők óriási erőforrásokat fordítanak az élet jelentős meghosszabbítására, sőt a halhatatlanság elérésére egy nagyon gazdag nagyon szűk réteg számára egy olyan világban, amely a jelenlegi népesség eltartásával küzd. A mai gondolkodásunk szerint az egyének és az egészségügy nem tudja megfelelő módon elfogadni a halál elkerülhetetlenségét.
Filozófusok és teológusok ugyanakkor a világ minden táján azt képviselik, hogy a halál értéket képvisel az emberi élet számára. A halál és az élet összekapcsolódik: halál nélkül nem lenne élet. A halál új eszméket és új utakat tesz lehetővé. A halál arra is emlékeztet bennünket, hogy törékenyek és egyformák vagyunk, hiszen mindannyian meghalunk. A haldoklók gondozása ajándék, ahogyan azt néhány filozófus és számos gondozó felismerte. A halál értékének nagy részét a modern világban már nem ismerik el, de ennek az értéknek az újrafelfedezése segíthet az élet végi gondozásban, és javíthatja az életet.
Az élet utolsó hónapjaiban történő kezelés költséges, és az általános egészségügyi ellátással nem rendelkező országokban a családok elszegényedését okozza. A magas jövedelmű országokban a teljes lakosság éves egészségügyi kiadásainak tizedét költik arra az egy százaléknyi emberre, aki az adott évben meghal. E magas kiadások egy része indokolt, de alapos elemzések mutatják, hogy a gyógyító célú kezelés gyakran túl sokáig tart ahhoz képest, hogy ezek valójában milyen eredményeket ígérnek.
A halálról és a haldoklásról való beszélgetés ma már nehéz is. Az orvosok, a betegek és a családtagok könnyebbnek találhatják, ha teljesen elkerülik a témát, és inkább folytatják a terápiát, ami az élet végén már nagyon sokszor nem a megfelelő kezelés. A palliatív ellátás jobb eredményeket biztosíthat a betegek számára az élet végén, ami jobb életminőséget eredményez, gyakran alacsonyabb költségek mellett. A finanszírozási rendszerek rugalmatlansága miatt azonban lassan változik a gyakorlat.
A halál és a haldoklás egyensúlyának helyreállítása sok egymással összefüggő társadalmi, kulturális, gazdasági, vallási és politikai tényezőn múlik, amelyek együttesen határozzák meg, hogy a halált, a haldoklást és a gyászt hogyan értik, élik meg és kezelik az emberek. A szakértők öt követendő alapelvet fogalmaztak meg:
- a halál, a haldoklás és a gyász társadalmi tényezőit kezeljük;
- a haldoklást nem egyszerűen fiziológiai eseményként, hanem kapcsolati és spirituális folyamatként értelmezzük;
- gondozási hálózatok nyújtsanak támogatást a haldokló, a gondozó és a gyászoló embereknek;
- kerüljenek vissza a mindennapi beszélgetésekbe a halálról, haldoklásról és gyászról szóló történetek;
- a halált értékként ismerjük el.
Mivel egyre többen ismerték fel az emberi méltóság fontosságát az élet végén, számos olyan program indult el, amely a halálhoz, a haldokláshoz és a gyászhoz való viszonyunkat hozza közelebb az élethez, ilyenek például az ezen az oldalon is bemutatott együttérző közösségek. A politikai és jogszabályi változások elismerik a gyász hatását, és támogatják haldokláskor az erős fájdalom kezelésére szolgáló gyógyszerek elérhetőségét. A kórházak megváltoztatják kultúrájukat, hogy nyíltan elismerjék a halált és a haldoklást; az egészségügyi rendszerek kezdenek a betegekkel, a családokkal és a nyilvánossággal ezekben a kérdésekben is partnerségben dolgozni, és a haldoklók holisztikus gondozását az egészségügyi szolgáltatások egészébe integrálni, például hospice szolgáltatásokkal.
Ebben a változtatási folyamatban a legmesszebb az indiai Keralában jutottak, ahol az elmúlt három évtizedben a halált és a haldoklást társadalmi problémává és közös felelősséggé tették egy több tízezer önkéntesből álló széles körű társadalmi mozgalom révén, amelyet a politikai, jogi és egészségügyi rendszerek változásai egészítettek ki.
A halált és a haldoklást nemcsak normálisnak, hanem értékesnek is kell tekintenünk, a haldoklókkal és a gyászolókkal való törődést újra az élet részének kell tekintenünk.
Budapest, 2022. február 6.
Dr. Lantos Zoltán, programvezető