Harari egy hónapja megjelent írásában kiemeli, hogy a tudomány eddig sosem látott összefogásának és a digitális átmenet eddig elért eredményeinek köszönhetően kezelhettük a covid-világjárványt összességében minden eddiginél hatékonyabban, azonban a politikának van kulcsszerepe abban, hogy egy adott ország mennyire képes korlátozni a fertőzés terjedését, alacsony szinten tartani a halálozást. Saját elemzésünk arra is rámutat, hogy a hatalmi távolság az egyik legerősebb befolyásoló sikertényező a járványkezelésben.
Minél kisebb a politikát, a szakpolitikákat és a teljes kormányzati – önkormányzati rendszert jellemző hatalmi távolság, annál kevesebb a fertőzött és az 1 millió lakosra jutó halálozás.
Minél inkább lépcsőzetesen, kis torzításokkal történik az oda-vissza kommunikáció a szubszidiaritást követő hatalmi rendszerben, annál egységesebb a járványkezelés. Ilyen esetben a központilag elhatározott döntések és az egyéni döntések között kicsi a különbség, aminek következménye, hogy a lényeges kérdésekben az ország lakosságának túlnyomó többsége közel egyformán cselekszik.
A másik oldalon minél nagyobb a hatalmi távolság, aminek eredményeképpen inkább központosított távirányítás működik, annál sokszínűbbek az egyéni cselekvések és viselkedésminták a kiélezett helyzetekben, jelentősen rontva a központi döntések eredményességét és intézkedések hatékonyságát.
Amennyiben a járványkezelést nem elsősorban hatósági intézkedések sorozatának tekintjük, hanem értékteremtési folyamatnak,
akkor annak legújabb közgazdasági szemlélete szerint az egyén hozza létre az értéket a kínált lehetőségek alkalmazásával, egyedül vagy a szolgáltatóval együtt. Az oltást például kérni kell, adatokat szolgáltatni, elmenni beadatni, visszamenni a második adagért, megvárni a hatás kialakulását, adott esetben elviselni és kezelni a mellékhatásokat, és magas együttműködési szintű társadalomban jelenteni a mellékhatásokat. A távolságtartás vagy az otthon maradás a legapróbb tünetek megjelenésekor is egyéni döntés kérdése, ami az egész járványkezelést alapvetően határozza meg. A közös értékteremtés ilyen megközelítése szerint nem kommunikálni kell a lakossággal, különösen nem propagandát folytatni, hanem bevonni őket, pontosan tájékoztatni, motiválni, a kívánt viselkedés ellen ható tényezők erejét csökkenteni, a veszteségeket kompenzálni. A pozitív „használói” viselkedést és az ahhoz vezető döntések sorát támogató szolgáltatói szemléletet tükrözi a designgondolkodás, amely a pszichológia, szociálpszichológia, közgazdaságtan több alterületének eredményeit is alkalmazza. A kormányzás és a hatalomgyakorlás esetében mindez idegennek tűnhet, azonban a kis hatalmi távolsággal rendelkező országokban jellemzően szolgáltató állam működik, amely a társadalomtudományok legújabb kutatási eredményeit is hasznosítja a minél jobb működés és minél élhetőbb élet elérése érdekében.
A régi módszerek lecserélésére azért is szükség van, mert a piacgazdaságban kialakított nagy rendszerek jól bevált eszközei a kommunikációban sem működnek jól. A tömegkommunikáció a közösségi média felületein elaprózódik, átalakul, torzul, akár visszájára fordul, ahogy ezt nap mint nap megfigyelhetjük. A központi kommunikáció nem képes ilyen módon egységesen irányítani sem a gondolkodást, sem a viselkedést, legyen szó globális nagyvállalatokról vagy kormányzatokról. Különösen, ha a személyes tapasztalatok és élmények mást mutatnak, mint a „reklám”. A mindennapok tapasztalatától elszakadt tömegkommunikáció tovább növeli a hatalmi távolságot, fokozva a bizalmatlanságot, csökkentve a mégoly hasznos tájékoztatás elfogadottságát.
A nagyobb hatalmi távolság egyben társadalmi örökség is, amely ha létezik, az egész politikai rendszerre és a szakpolitikákra egyaránt érvényes. A döntéstől az egyéni cselekvésig vezető út olyan hosszú, hogy közben torzul a tartalma és végül számtalan változatban jelenik meg, ami ahhoz is vezet, hogy nem áll rendelkezésre elég idő a kívánt hatás eléréséhez, mert folyamatosan egymást követő újabb és újabb korrekciókra van szükség, amit lehetetlen követni.
Az innováció és a digitális átalakulás eredményei tükrében a hazai egészségügyi rendszerre gondolva talán az a legszomorúbb, hogy
az elmúlt bő tíz évben mindent kidolgoztunk, kipróbáltunk, leteszteltünk és írásba foglaltunk, amitől az egészségügyünk jól működővé válhatott volna.
Ha csak az Európai Uniós finanszírozással megvalósított projektek fenntartását komolyan vesszük, jobb a mostani helyzet. Ezek közül néhány: az Egészségfejlesztési Intézetek egységes hálózata, Lelki Egészségközpontok, egészségfejlesztők munkája az alapellátásban, közösségi egészségszervezés, összehangolt egészségügyi és népegészségügyi tevékenységek a járásokban és fővárosi kerületekben, lakóhelyközeli egészségszervezés, integrált kommunikációval megvalósított szűrőprogramok, egészségstílus szerinti kommunikáció és bevonás. Csupa olyan fejlesztés, amely az egységes hálózatos megvalósításra vár, és minden mért vagy modellezett hatása szerint javítja az egészségügy eredményességét és hatékonyságát.
A digitális átmenet esetében szoktuk mondani, hogy amit egy évtized alatt nem sikerült elérni, a SARS-CoV-2 vírus szinte egy szempillantás alatt elintézte. Talán a COVID-19 járvány hatására a hazai egészségügy előkészített fejlesztései is megvalósulnak a következő néhány évben.
Budapest, 2021. március 23.
Dr. Lantos Zoltán, programvezető