A legújabban közreadott európai egészségügyi statisztikák arra engednek következtetni, hogy a magyar egészségügyi rendszer kettészakadt. Míg az egészségben leélt életévek számában az Európai Unió középmezőnyében vagyunk, a megelőzhető halálozások számában a legutolsók. Mi rejlik az ellentmondó adatok mögött? Milyen lényeges változások történtek az elmúlt tíz évben, amelyek ide vezettek?
Először nézzük részletesen az adatokat. A születéskor várhatóan egészségben leélt életévek száma magyar nők esetében átlagosan 61,8 év, a férfiaknál 60,4 év. Ez a nőknél 2,4 év lemaradást jelent az európai átlagtól, míg a férfiaknál 3,3 évet, az európai rangsorban 14. és 18. helyen, az elmúlt évtizedben jelentős javulást mutatva.
A várható élettartam Magyarországon átlagosan 79,6 év a nőknél és 72,7 a férfiaknál, ami 4,1 év és 5,5 év a lemaradás az EU átlagától.
A férfiak átlagosnál nagyobb életkilátásbeli lemaradása az egész keleti blokkra igaz. A balti országok esetében a legnagyobb, a keleti blokkon belül Csehországban és Szlovéniában a legkisebb, míg a sor másik végén a skandináv országok, valamint Hollandia és Írország áll, ahol Európában legkisebb a nők és a férfiak várható élettartamának különbsége. Erős társadalmi hatásnak tűnik első ránézésre is. Valóban, az erre irányuló részletes kutatások azt mutatják, a férfiak jelentősen rosszabb életkilátásai összefüggenek a hagyományos férfi nemi szerep és férfiakkal szembeni társadalmi elvárások konzerválásával. A szemléletváltás szükségességét képviselte Kopp Mária is, amire utal egyik sokat mondó jelmondata: „Pelenkázz, tovább élsz!”
Összesítve Magyarország helyét az Európai Unió 27 tagállam között az alábbi kép rajzolódik ki:
27., a legrosszabbak vagyunk a 75 év alattiak megelőzhető halálozásában, úgy, hogy a tüdőrák halálozás megelőzésében a legnagyobb a különbség mindenki máshoz képest, igaz, egész Európában a leggyakoribb megelőzhető halálok a tüdőrák.
26. várható élettartamban,
25. megélt egészségi állapotban,
23. a 75 év alattiak kezelhető halálozásában,
17. az egészségben leélt életévek számításához figyelembe vett, egészségvesztés miatt megélt súlyos korlátozottságban.
Ez az utóbbi, önértékelésen alapuló mutató amellett, hogy jelentősen függ a kulturális tényezőktől – mit tart az egyén és a társadalom súlyos korlátozottságnak, a többi fenti mutatónál erősebb összefüggést mutat az egészségügyi – főleg járóbeteg – szolgáltatások színvonalával. Hangsúlyozottan a teljes egészségügy színvonalával, amely az állami és a magánegészségügy egészét jellemzi.
A halálozások és életkilátások különböző fenti mutatói azt tükrözik, hogy a
- népegészségügyünk rossz állapotban van – megelőzésben utolsóként Európában,
- a beteg magyar társadalom az egészség iránti egyéni és közös felelősségvállalásban elmarad a többi európai mögött – miután a várható élettartam sokkal jobban függ az egyéntől és a közösség támogatásától, mint az egészségügyi rendszertől,
- kicsit jobb helyen, hátulról az ötödikek vagyunk európai összehasonlításban, ha a súlyos következménnyel járó betegségek egészségügyi beavatkozásainak hatásosságáról van szó,
- és még előrébb, a középmezőnybe kerülünk, ha a napi életvitelt befolyásoló egészségügyi kezeléseket vesszük figyelembe.
Mi történt az elmúlt évtizedben? Az előző válságot követően,
2010-től kezdve a lakosság azon része, amelyik megtehette, elkezdte költéseinek átcsoportosítását, egyre többet fordítva az egészségére,
akár szűrővizsgálatok, akár magánegészségügyi szolgáltatások igénybe vételével, akár egészséget támogató termékek és szolgáltatások vásárlásával. Miközben a közfinanszírozott egészségügy iránti bizalom fokozatosan csökkent, a magánegészségügyi szolgáltatások vásárlása egyre nőtt. Ezt mutatják a mai napig bővülő magánegészségügyi piac folyamatos pénzügyi adatai is. Megjelent az a társadalmi réteg, amely egyrészt mindent megtesz, hogy elkerülje a betegségeket, másrészt probléma esetén kizárólag magánszolgáltatót vesz igénybe.
Az iskolai végzettséggel szorosan összefüggő egészségműveltség (egészségértés) mentén a lakosság polarizálódott,
kialakult az egészségfejlesztők és az egészségkoptatók csoportja. Az első jelentősen többet fordít mind pénzben, mind energiában az egészségére, a magánegészségügy rendszeres ügyfele, miközben van egy jelentős, jellemzően értelmiségi társadalmi réteg, amely az egészsége érdekében akár erőn felüli anyagi áldozatokat vállal; a második jellemzően a közfinanszírozott egészségügy páciense, legtöbbük már betegen. Közéjük tartozik a társadalom 40%-át kitevő leszakadók és munkások csoportja, akik egészségmagatartásuk szerint kifejezetten passzívak. Ők mindenki másnál korábban válnak krónikus betegekké, idővel egyre több betegségük jelenik meg, a mai egészségügy számára csaknem megoldhatatlan feladatot jelentve többszörösen beteg, sokszor szociális problémákkal teli állapotukkal. A súlyos állapotot és a halálozást legfeljebb kis mértékben tudja késleltetni a beavatkozásközpontú, siló rendszerű ellátási rendszer.
Az egészségügy kettészakadásának köszönhető az a tény is, hogy Magyarországon legmagasabb a magánegészségügyi költések aránya az Európai Unióban, az összes ráfordítás egyharmadával.
Az egységes egészségügyi rendszer helyreállítása ugyanakkor szükségszerű, hiszen az elmúlt húsz évben azok az országok tudták jelentősen javítani lakosaik életkilátásait, amelyek egészség-ökoszisztémában gondolnak, szakpolitikájuk mindegyikében figyelembe veszik, hogy állampolgáraik egészségét támogató döntéseket hozzanak, valamint egymással szorosan együttműködő, szervesen összefüggő alrendszereknek tekintik a közfinanszírozott és a magánegészségügyet.
Budapest, 2020. augusztus 21.
Dr. Lantos Zoltán, programvezető