Elismerem, nem túl meggyőző ez a mostani cím, hiszen a legtöbbünk tapasztalatával ellentétes. Hosszú éveken keresztül éltük meg, hogy iskolába járni, ott tanulni nem valami jó. Azután a munkahelyen is sok olyan tanfolyamon, képzésen és fejtágításon kell részt vennünk, amit a hátunk közepére sem kívánunk, az élethosszig tartó tanulás kifejezéstől meg egyenes borsódzhat a hátunk. Mégis, a mostani járványhelyzetben talán az egyik legfontosabb teendőnk a közös tanulás, amely az alkalmazkodás lehetőségét adja meg. Ahogy az lesz a következő járvány esetén és a különböző környezeti katasztrófák, társadalmi krízishelyezetek során is.
Egy hatalmas korszakváltás kellős közepén élünk, amelyet legegyszerűbben negyedik ipari forradalomként vagy digitális átmenetként szoktunk említeni, azonban a teljes társadalmi-gazdasági rendszerünket alakítjuk át éppen. Egyenként és közösen egyaránt. Látjuk, hogy a fogyasztásközpontúság nem jó, igaz, még nem tudjuk, hogyan legyünk értékközpontúak, érezzük, hogy a nagy rendszerek kiszolgáltatottá tesznek minket, de nem látjuk, hogyan alkossunk rugalmasan ellenálló közösségeket, túlterheljük a természeti környezetünket, azonban nincsenek átfogó megoldásaink arra, hogyan enyhítsük mindezt, globális problémákkal kell szembenéznünk, a nemzetközi együttműködés jelentős korlátaival, élvezzük a digitális forradalom előnyeit, miközben félünk is a robotoktól és kárhoztatjuk a technikát. Nehezen tudjuk elhagyni a múlt megszokásait és nincs azonnali jobb helyettesítőnk. Így
a mostani korszakváltás mindannyiunk számára egy hosszú tanulási folyamat.
Ebben az átmenetben a COVID-19 járvány társadalmi szempontból nagyítóként és katalizátorként is hat. Felerősítve láttatja a rendszerhibákat; a versengő rendszerek nehézkességét vagy éppen saját nagyszerűségük előtérbe helyezését a közjóval szemben; egy-egy alrendszer, például egészségügyi ellátás, kórházak, idősotthonok működési hiányosságait és zavarait, sérülékenységét; a kutatás-fejlesztés és innováció jelenlegi finanszírozásának korlátait, nemzetközi kutatási együttműködések esetlegességét; a gyors ígéretek és megoldások kényszerét, aminek a politika és a média egyaránt rabja lehet. Másrészről az egyének és kisközösségek szintjén rendkívül gyors alkalmazkodás valósult meg mind a digitális átmenet, mind a közösségi összefogás terén. A családtagok, barátok, ismerősök és munkatársak sokkal több figyelmet szenteltek egymás támogatására, kisegítésére, a közös megoldások megtalálására, az elvárt új viselkedési normák betartására és betartatására, mint az érvényesülésre vagy az egyéni előnyök elérésére. A közösségi médiát is ez a kettősség jellemzi. Újabb és újabb híreket látunk országok rangsoráról és megítéléséről, mintha versengésről lenne szó, esetenként győzelmi jelentésekről, valamint megoldások, országok és elképzelések szembeállításáról, minősítéséről. Miközben akár ismeretlen emberek egymást támogatják, mintha magukon segítenének, átérezve saját felelősségüket és a közösség erejét.
Egyre jobban látjuk, hogy változtatnunk kell, mert
a természetet nem tudjuk legyőzni, inkább közösen kell alkalmazkodnunk hozzá.
A járványkezelés első hullámának végén egymás után jelennek meg az elemzések, mit tanultunk az elmúlt három hónap eseményeiből és mit kell másképp, jobban csinálnunk. Egy nemzetközi szakértői fórumon az alkalmazkodni képes erős egészségügyi rendszerek három fő jellemzőjét fogalmazták meg: (1) az alkalmazkodáshoz szükséges gyors tanulást nemzetközi együttműködés keretében lehet a legjobban megvalósítani, (2) az egészségügyi ráfordítás befektetés, nem költség, (3) a rendelkezésre álló adatokban rejlő lehetőségek kihasználása a közjó érdekében csak közbizalom mellett érhető el.
Egy friss hazai elemzés mindemellett felhívja a figyelmet, hogy a járvány kezelését össztársadalmi szinten veszélyes egyetlen szempontnak, a vírusfertőzés és az általa okozott megbetegedések elkerülésének alárendelni. Ilyen esetben mind az egészségügyi rendszer, mind a teljes társadalom összetett, hálózatok hálózataként működő összessége kiszámíthatatlanul mozdul el az egyetlen ponton gyakorolt erőteljes hatásra. Az egészségügyben megnövekedik az amúgy is jelenlévő, rendszerhibákra visszavezethető elkerülhető halálozás, a társadalomban a negatív mentális és gazdasági hatások válnak hatalmassá.
A jóléti társadalmak jelentős része hozzászokott a gyors és kész megoldásokhoz, az egyszerű magyarázatokhoz. Éppen ezek azok, amelyek a mostani helyzetben nem állnak rendelkezésre, de a megfelelés-kényszer, a megszokott, bejáratott tranzakciós eljárások a politikát és a médiát arra késztette, hogy mégis mutasson ilyeneket. Szegényes, hiányos adatokra alapozott, erősen átpolitizált megoldások születtek a világ legtöbb részén, és a híradások legnagyobb része is a legelemibb, legegyszerűbb szinten közelíti meg a járványt, a félelem és halálfélelem előtérbe helyezésével.
A Nemzetközi Egészségértés Társaság elnöke is a félelemmel és a fenyegetéssel szemben foglalt állást egy tegnapi posztjában:
Remény legyen, ne félelem; szolidaritás, ne megosztás; emberiesség, ne fenyegetés.
Egy óriási tanulsága már van a járványnak, az életünket meghatározó összetett, egymásba fonódó természetes és mesterséges hálózatok és rendszerek szövedékében egy új fenyegetést nem lehet egyszerű, egydimenziós, rendeletekre, protokollokra és utasításokra alapozott eszközökkel elhárítani. A teljes társadalom közös tanulására van szükség, mert az éppen aktuális új helyzetre nincsenek biztosan jó megoldásaink, mindenképpen gyors visszajelzésekre kell támaszkodnunk, amik alapján visszatérően módosítanunk, javítanunk kell a megvalósításon.
A közös tanulási képességünk az alkalmazkodásunk kulcskérdése lesz.
Mindehhez a széles körből gyűjtött adatok sokszínű elemzése, a folyamatokat és jelenségeket követő adatalapú obszervatórium, valamint az egyéni és közösségi értékeket tükröző kiegyensúlyozott mutatószám-rendszer adhat támogatást. Ahogy az iskolában is először a tanulás módját kell megtanulnunk, most a társadalom számára is ez a feladat vált az egyik legfontosabbá és legsürgetőbbé.
Budapest, 2020. május 21.
Dr. Lantos Zoltán, programvezető