A netes hírek között böngészve fennakadt a szemem egy címen: „Gyakorlatilag hazaküldték a kórházakból meghalni a betegeket.” Ugyanakkor egy amerikai onkológus és bioetikus professzor az év elején arról írt, hogy 92 éves édesapját inkább hazavitték végállapotú daganatos betegen az otthonába a szerettei közé, mert
egyikük sem akarta, hogy beinduljon a megszokott kórházi gépezet
az újabb és újabb vizsgálatokkal, kezelésekkel, eljárásokkal. Mindaz, amit többlet szenvedésként él meg a betegek legnagyobb része, miközben nincs esélyük arra, hogy elmondhassák vagy kifejezhessék saját akaratukat, meghallgassák az igényeiket, odafigyeljenek az érzéseikre. Az említett bioetikus professzornak is minden tudását és rábeszélő képességét latba kellett vetnie, hogy édesapját a kórházból hazaengedjék. A modern egészségügynek ez sajátja a fejlett országokban, Magyarországon is a halálesetek háromnegyede kórházban történik, miközben az élet utolsó hét hónapjában kilencszeresére nő a teljes havi egészségügyi költség, utalva arra, hogy ez a bizonyos gépezet nálunk is beindul, ahogy súlyosbodik a beteg állapota. Ugyan az életvégi kezelések megugró költségei hívták fel a figyelmet a túlzó gyakorlatra, egyre többször az emberség oldaláról közelítik meg ezt a kérdést is, a
betegjogok, az ellátási minőség és a méltóság figyelembe vételével.
A kórházi ágyak kiürítésének, a kapacitások felszabadításának és az ellátások drasztikus visszafogásának minden bizonnyal jelentős következményei voltak és lesznek még néhány hónapig itthon is, ahogy előző bejegyzésemben ezzel foglalkoztam. Ezt a gyarapodó külföldi elemzések alátámasztják rákbetegek, szívbetegek és több krónikus betegségben szenvedők esetében. Azonban arra is egyre több adatunk van, hogy az életvégi gondozás és speciális ellátás sokkal fontosabb, mint a begyorsuló, ilyenkor már nagy kevés terápiás eredményt elérő egészségügyi gépezet. Ez utóbbival szemben az a legnagyobb kifogás, hogy a beteg különösen kiszolgáltatottá válik az ellátás tárgyaként. Akár emberi méltóságát is elveszítve. Részben ez az oka, hogy a lakosság legjobban a stroke-tól fél az összes betegség közül, nem akar kiszolgáltatottá válni. Az egyéni döntés fontosságának illusztrációjaként álljon itt Csányi Vilmostól egy idézet abból a telefonos nagyinterjúból, amit a 24.hu készített március közepén: „Tegnap zaklatottan hívott föl az Angliában élő fiam, hogy azonnal nyilatkozzam: mit szeretnék, ha úgy alakul az egészségügyi állapotom, újraélesszenek-e. Határozott nemmel feleltem.”
A változó és egyre inkább emberközpontúvá váló egészségügynek a halál előtti néhány hónapot is az emberi méltóságot szem előtt tartva kell kezelnie. Európában nagy különbségeket tapasztalunk az ilyen ellátások jelenlétében és minőségében. Bár a palliatív ellátás nem csak az életvégi kezelések támogató gondozása, ebben az időszakban ez válik a legfontosabb egészségügyi tevékenységgé. Az OTSZ Online betegtájékoztatója szerint „a palliatív gondozás a súlyos, életveszélyes betegségben szenvedőknek nyújtott ellátás. Célja, hogy a beteg és a vele kapcsolatban álló személyek speciális igényeinek kielégítése révén − a fizikai, lelki, szociális, kulturális és spirituális szükségletekre egyaránt odafigyelve −
javítsa az életminőséget, függetlenül a beteg életkorától, a betegség stádiumától vagy a kezelési tervtől.
A palliatív gondozás alapelve, hogy megfelelő ismeretek birtokában az érintettek tájékozott döntést képesek hozni és megfelelő párbeszédet folytatnak az egészségügyi személyzettel, ami javítja az ellátás hatásfokát.”
Hogy állunk Magyarországon a palliatív ellátással Európán belül? Emlőrák kezelésében e tekintetben Dániával, Finnországgal és Hollandiával vagyunk egy szinten a 11. helyen, ugyanakkor otthonápolásban sokkal jobban állunk, közvetlenül Írország, Svédország és Lengyelország mögött. A kórházon belüli támogató terápiás egységek jelenlétében jelentősen elmaradunk a kívánatos betegközpontú megoldásoktól Európa leszakadó felével együtt, szemben az ilyen egységeket működtető belgákkal, írekkel és szlovénokkal. Mindez megerősíti a bevezetőben említett helyzetet, hogy kórházon belül súlyos esetekben beindul az „életmentő” gépezet, még olyankor is, amikor nem várhatunk tőle eredményt, és a mindennapokban nagyon kicsi az esélye annak, hogy a beteg vagy a hozzátartozója személyes igényei szerint hozzászólhat a kezeléséhez. Újra kell gondolnunk az életvégi kezelések szervezését és megvalósítását, és biztosítanunk kell, hogy szerető környezetben, a méltóságát megőrizve engedjünk el mindenkit élete végén.
Budapest, 2020. június 3.
Dr. Lantos Zoltán, programvezető