A digitális átmenetnek vagy negyedik ipari forradalomnak nevezett óriási társadalmi átalakulás elején a COVID-19 globális társadalmi röpdolgozatnak is tekinthető. Egy közepes mértékben fertőző és gyenge-közepes mértékben halálos vírus fenekestől fordította fel a világot, miközben számtalan fertőző és a körülményektől függően halálos vírussal és baktériummal élünk együtt.
A régi társadalmi berendezkedés recseg-ropog, miközben a formálódó új jellemzőit csak sejtjük vagy talán inkább reméljük. Az új koronavírus járvány országonkénti kezelése több alaposan átalakuló rendszer egymásra hatásán múlik, amelyek közül a politikai és az egészségügyi rendszer, valamint a tudásmegosztás és tájékoztatás működése befolyásolja a leginkább egy-egy ország vezetőinek és lakosainak magatartását. Az eltelt hónapok alapján tudjuk, hogy a vírus közösségi terjedése és a megbetegedés elleni védekezés leghatékonyabban az egyének és kisközösségek szintjén tud megvalósulni, amihez elengedhetetlen a védekezési eszközrendszerhez való csaknem korlátlan hozzáférés, illetve a helyi döntésekhez szükséges felhatalmazás. Az eddigi járványkezelési minták elemzése szerint az arányos felelősség- és feladatmegosztás,
a szubszidiaritás kulcstényező a halálozás jelentős növekedésének elkerülésében.
Ez önmagában nem újdonság, hiszen a szubszidiaritás a modern társadalomszervezés egyik alapköve, az Európai Unió meghatározó elve, a fenntartható egészségügyet biztosító egészségpolitika alaptézise.
Először XI. Piusz pápa 1931-ben kiadott Quadragesimo anno kezdetű körlevelében írta le a kereszténydemokrácia egyik alapelveként. „Amit az egyes egyének saját erejükből és képességeik révén meg tudnak valósítani, azt hatáskörükből kivonni és a közösségre bízni tilos.”
II. János Pál pápa Centesimus annus enciklikájában korszerűsítette megfogalmazásában.
„Egy magasabb szintű közösségnek nem szabad beavatkoznia egy alacsonyabb szintű közösség belső életébe, és nem szabad megfosztania illetékességétől, épp ellenkezőleg, szükségleteiben támogatnia és segítenie kell, hogy annak tevékenységét összehangolja a társadalmat alkotó más tényezőkkel, tudniillik a közjó érdekében.”
A modern társadalmak közül Új-Zéland az egyik legjobb példa az általános szubszidiaritásra, az egészségfejlesztésben ugyancsak sikeres Finnország és legújabban több funkciójában Dél-Korea is ilyen ország. Nem véletlenül ezek az országok a mostani járványkezelésben is élenjárók, olyan megoldásokkal, intézkedésekkel, amelyek eredményesek a járvány terjedésének kontrollálásában és a halálozás alacsony szinten tartásában, ugyanakkor a mindennapi életet is a lehető legkisebb mértékben korlátozzák.
Hazánk az egészségügyben megvalósuló szubszidiaritás tekintetében Európában az utolsó harmadban helyezkedik el. Az országos és klinikai centrumokban a nagy értékű beavatkozások elvégzésre alkalmas eszközök közül a legmagasabb szintű technológiával rendelkezünk, emellett a műtők száma és felszereltsége is az élmezőnybe tartozik, ugyanakkor a gondozás minőségét meghatározó nővérek számában az utolsó harmadban vagyunk, messze lemaradva a szubszidiaritásban élen járó skandináv országoktól. Az alapellátás definitív ellátási lehetőségeit és így annak minőségét jelző területi diagnosztika elérhetőségében még rosszabbul állunk, az utolsók vagyunk Európában.
Az itthoni járványkezelés bukdácsolásainak egyik oka a szubszidiaritás hiányossága
számos területen, így az egészségügyben is. Egy olyan helyzetben, mint most, amikor együtt kell élnünk a vírussal, ráadásul az eddigieknél nagyobb, hosszú évtizedek óta nem tapasztalt bizonytalanság mellett, rendkívül összetett helyzeteket kell megoldanunk, amelyekben nem tudhatjuk a jó megoldást. Ilyenkor a helyi tényezők helyi együttállása szerint kell döntéseket hozni a helyi érdekeltek bevonásával, szoros együttműködésben, és folyamatos visszajelzések összetett és széles körű információi alapján kell időről időre gyorsan alkalmazkodni, módosítani, korrigálni. Ami az egyik városban, kerületben vagy régióban jó megoldás, a másikban egyáltalán nem biztos, hogy beválik, így az élet minden területére vonatkozó ugyanolyan egészségvédelem és járványkezelés két különböző helyen nagyon ritkán születik, amennyiben valóban a legjobb helyi eredményre törekszünk.
Meglepő vagy sem, II. János Pál útmutatását érdemes követnünk a mai járványkezelésben, ahogy az eddigi elemzések eredményei mutatják.
Budapest, 2020. szeptember 29.
Dr. Lantos Zoltán, programvezető