Tíz éve tudjuk, hogy az egyéni hős gyógyítók korszakának vége az egészségügyben, az orvosok csapatjátékosként a munkatársaikkal és a páciensekkel szoros együttműködésben dolgozva teremthetik meg a legnagyobb egészségértéket munkájuk során. A rendszerszintű átállás azonban mindenütt a világon rengeteg nehézséggel jár, hosszú évekig tart, amíg az új működési módot sikerül kialakítani. Ami biztosan szükséges hozzá az eddigi tapasztalatok alapján, az a gyökeres szemléletváltás, főleg a gyógyító orvosok részéről.
A háttérben az egészségügy technológiai fejlődése mellett megjelenő szervezési innováció, egy teljesen új közgazdasági modell húzódik, amely figyelembe veszi, hogy az egészség elsősorban egyéni és közösségi aktivitás eredménye, valamint az egészségügyi rendszer, benne az orvosi, szakmai csapatmunka a pácienssel együttműködve tud mindehhez hozzájárulni.
Lényege, hogy a korábbi, esetre, eseményre és annak helyére összpontosító egészségügyi szervezési logika helyett a folyamatok, kompetenciák és jogosultságok tervezése és megvalósítása kerül előtérbe. Ez utóbbira értékalapú egészségügyként is szoktunk hivatkozni, amelynek egyik alapfolyamata a sokszor emlegetett betegútszervezés. Megvalósítási módja a tervezett feladatmegosztáson alapuló csoportmunka, amely követi az orvostudományi ismeretek legmagasabb szintjét rendszerbe foglaló szakmai ajánlásokat, és minden szakmai szereplőnek az ő kompetenciájának, végzettségének és jogosultságának megfelelő feladatokat ad, jellemzően a kezelést vezető orvos irányításával, csoportvezetésével. Ugyanakkor elismerve, hogy
minden résztvevő egyformán fontos ebben az együttműködésben, a pácienst is beleértve
ahhoz, hogy a gyógyítás, állapotjavítás vagy egészségmegőrzés az erőforrások hatékony felhasználásával megvalósuljon.
Rendszerszinten eljutni idáig óriási feladat, ugyanakkor azt is tudjuk a nemzetközi tapasztalatok alapján, hogy jelenleg ez a szervezési alaplogika teremti meg a fenntartható és a feladatait magas szinten ellátó egészségügy lehetőségét.
Amennyiben ilyen szemüveggel nézzük az újonnan elfogadott törvényt az egészségügyi szolgálati jogviszonyról, valamint az idevezető egyeztetések, javaslatok tartalmát, látjuk, hogy alapvetően a meghaladni szükséges eset- és helyközpontú ellátási logikát követi, amiről biztosan tudjuk, hogy fenntarthatatlan.
Ahogy a mai hazai egészségügyi rendszerünk is fenntarthatatlan, mert alig van valami a helyén, és szinte semmi nem az, aminek látszik.
A szabályozás átalakítására, a viszonyok rendezésére, a tervezhetőségre és az átláthatóságra mindenképpen szükség van.
Azonban nem az egyéni hős gyógyító orvosokra alapozott egészségügy képét szem előtt tartva. Önmagában sem az orvosi béremelés, sem az orvosok megrendszabályozása nem vezethet eredményre,
csakis olyan rendszer életképes, amelynek alapelemei a nyilvános szakmai irányelvek, az erre épített folyamatok és csapatmunka, az ehhez szükséges feladatmegosztás, a tevékenységet leíró és mérő mutatók sorozata, ami kiindulópontja az adatalapú elemzéseknek és az ezekből végigvitt tervezésnek.
Egy ilyen rendszerben egyszerre valósulhat meg az ágazati béremelés – tükrözve a nagyobb és hatékonyabb értékteremtő tevékenységet, a jobb munkakörülmények, az emberközpontúság és az átláthatóság, ellenőrizhetőség.
A mostani legforróbb téma az állami ellátás és a magánszolgáltatások szétválasztása, ami a jelenlegi, gebinre és GMK-ra emlékeztető gyakorlat ismeretében teljes mértékben indokolt. A régi és az új egészségügyi szervezési koncepció szerint teljesen más megoldáskészlet áll rendelkezésre, és mivel a fenntartható egészségügy működési modellje alapjaiban egy irányba mutat mindenütt a világon,
biztosak lehetünk abban, hogy előbb-utóbb el fogunk jutni az új rendszerbe. A szakmai egyetértésen és összefogáson múlik, mikor.
Az eseményközpontú gondolkodásmód az orvosokra és az ő munkahelyükre összpontosít, a szétválasztás esélyét abban látva, hogy az orvos vagy az egyik típusú munkahelyen dolgozik, vagy a másikon. A folyamatelvű megoldás egy adott, pontosan meghatározott feladat vagy feladatsor mellé rendel kompetenciákat és annak részeként megvalósítókat, eszközöket, infrastruktúrát, valamint finanszírozást. Minden feladategységnek jól meghatározott és dokumentált bemenete van és kimenete, pontosan és szervesen kapcsolódva a megelőző és az utána következő feladategységhez. Ilyen módon a feladatfogadási kritériumokat is meg lehet határozni a bemeneti pont dokumentációjával és az előző feladat jellemzőinek meghatározásával, a helyi sajátosságoknak és kapacitásoknak megfelelő ellátásszervezéssel. Meg lehet szabni, mik azok a szakmai és kapacitásbeli, adott esetben szociális vagy finanszírozási szempontok, amelyek alapján egy beteget be lehet küldeni a közfinanszírozott intézmény közfinanszírozott ellátási feladatára, amennyiben az orvosszakmai döntés megszületett, vagy csak olyan minősített szolgáltatótól küldhet beteget orvos, ami az EESZT-ben lejelentett szolgáltatást nyújtott, megfelelve a számviteli és adózási szabályoknak.
A magyar egészségügy a nagyon lassú rendszerátalakítási folyamat hátterében ugyanakkor számos jelentős, előremutató fejlesztést valósított meg az elmúlt években, igaz ezek egységes, összehangolt és rendszerszintű működése még várat magára. Létrejöttek működő praxisközösségek, egészségfejlesztési irodák és lelki egészségközpontok, kidolgozásra és valós körülmények között tesztelésre került a lakóhelyközeli ellátások megszervezésének módszertana, amely a közigazgatási rendszerhez igazodva képes megvalósítani a helyi ellátásszervezést a folyamatok középpontjába helyezve a beteget, pácienseket támogató új szakemberek, az egészségtanácsadók képzése indult el, és rendelkezésre áll a világ egyik legkorszerűbb e-egészségügyi infrastruktúrája, az EESZT. Az egészségügyi szervezés és közgazdaságtan legfelkészültebb hazai képviselői ugyanazon a szinten vannak, mint Európa legjobban teljesítő országai és köztük például a finnek, akik az egész EU egészségügyi rendszerfejlesztésének motorjai. Harminc éve még nagyon hasonló volt az egészségügyi rendszerük és az egészségi állapotuk a miénkhez, azóta azonban jelentős különbségek alakultak ki. A legjobban ismertek a szív- és érrendszeri halálozás terén elért eredményeik, emellett a digitális egészségügyi eszközök fejlesztésében és az egészségügyi adatok másodlagos felhasználásában is élenjárók. S bár alkoholfogyasztásban még mindig hasonló cipőben járunk, és az idősek rászorultsága nagyobb, mint nálunk, az egészségügy modernizálásában szinte minden ponton előrébb tartanak.
Amit most tehetünk, hogy minél szélesebb körben összefogunk az értékalapú, csapatmunkában és folyamatokban gondolkodó egészségügy kialakítása érdekében.
Budapest, 2020. október 6.
Dr. Lantos Zoltán, programvezető