A gyerekek rugalmasak. A gyerekek jól bírják. A gyerekeket viselte meg legkevésbé. A gyerekek gyorsan hozzászoknak. A gyerekek alkalmazkodnak. A gyerekek ellenállóak. – Nem is sejtjük, hogy milyen káros mondatok ezek. Pedig gyakran halljuk, és talán használjuk is őket.
Azt gondoljuk, hogy a gyerekeknek sok mindennel meg kell tudniuk birkózni, és hogy ez őket kevésbé viseli meg, mint minket felnőtteket. Ráadásul ezzel azt sugalljuk feléjük, hogy ha nem ilyenek, akkor gyengék, akkor nem jók, akkor nem normálisak.
Honnan jön ez a tévhit, hogy a gyerekek ellenállóak, hogy ellenállóbbak, mint más korcsoportok?
Talán onnan, hogy egy karcolás a bőrükön gyorsabban gyógyul, mint a felnőtteken? A karcolás lehet, hogy gyorsabban gyógyul rajtuk, de egy komolyabb betegség őket is ugyanúgy leterítheti, mint a nagyobbakat. A lelki sérülések pedig egy életen át kísértik őket. Mint ahogy minket is kísértenek a mieink, amiket gyerekkorunkban szereztünk.
Vagy pont ebből táplálkozik? Hogy minket is ért stressz, trauma – akár néhány pofon formájában is – gyerekkorunkban, aztán mégis csak „emberek” lettünk? Emberek, igen. De milyen emberek? Tele szorongásokkal, rossz mintákkal, félelmekkel, amiket a tudatosabbak felnőttkorukban elkezdtek feloldani, ám nyom nélkül sosem múlnak el.
A pandémia még inkább elhitette velünk, hogy a gyerekek szívósabbak, hiszen a koronavírus inkább az idősebbekre volt veszélyes – bár inkább csak a korai variánsok. Persze azért gyerekeknek is lettek súlyos, talán életen át tartó mellékahatásaik. De ha a koronavírus fizikai tüneteit kevésbé is produkálták, a felfordult világ megtette a hatásait mentálisan a most felnövő generáción. Kiszakították őket megszokott közösségükből, nagyrészt a négy fal között töltötték az idejüket, ahol rájuk jutott a legkevesebb figyelem az otthonról dolgozó vagy épp munkájukat vesztett, sokszor ingerült szülők mellett. Akik talán leginkább magukat próbálták nyugtatgani ezzel a mondattal: a gyerekek ellenállóak.
Pedig ahogy Katie Hurley szociális munkás és szerző nagyon találóan írja: az ellenálló képesség, olyan mint egy izom, mindig dolgozol rajta, és szépen lassan fejleszted kitalálva új megküzdési stratégiákat. Tehát nem adottság, hanem tanult képesség!
Ezért is irreális elvárás egy gyerekkel szemben az, hogy megküzdjön a stresszel. A legkisebbeknek még annyira fejletlen ez a képességük, hogy tulajdonképpen mi vagyunk az „idegrendszerük”, a szüleikre van szükségük ahhoz, hogy meg tudjanak nyugodni, és ha megkapják a megértést, a közelséget, akkor szépen elkezd fejlődni az ellenálló képességük. A sírva hagyott gyereké sajnos nem fog fejlődni.
Amikor már kicsit nagyobbak, és lehet velük beszélgetni, akkor rendszeresen meg kell kérdezni tőlük, hogy hogy vannak. Nem olyan „britesen”, hogy megkérdezem, és már beszélek is tovább, hanem odafordulva, őszinte érdeklődéssel. És ami még ennél is fontosabb, hogy a választ mindenféle ítélkezés nélkül hallgassuk meg, és ne akarjuk megoldani a problémájukat, csak figyeljünk, hallgassunk, és áradjon belőlünk az együttérzés.
Így növekszik az ellenálló képesség napról napra, hogy majd felnőttként ellenálló(bb)ak legyenek, mint mi vagyunk.
Mózer-Zima Katalin
Nógrád, 2022.03.17.