Huhh, ez így túl sok, talán inkább mégse. De ha egyáltalán nem látlak, az nagyon zavar, néha mégis nézz ide. Az online megbeszélések, találkozók, oktatások és tanórák visszatérő témája, hogy bekapcsoljuk-e a kamerát, folyamatosan mutassuk-e magunkat, mindenki látszódjon vagy csak a beszélgetést vezető és az éppen megszólaló. A folyamatosan bekapcsolt kamera szokatlan helyzet, mert szemtől szemben eddig ritkán találtuk magunkat gyerekkorunk farkasszemet nézései óta, nyilvánosan premier plánban a legtöbben pedig soha.
Maradandó élményem a művészetterápiás képzés egyik legnehezebb és legizgalmasabb gyakorlata, amikor párban 15 percen keresztül kellett egymás szemébe néznünk rezzenéstelenül. Akkor átéltük, hogy a szem valóban a lélek tükre, néhány perc zavartság és kényelmetlenség után elmerültünk egymás lelkében, szavakba alig önthető érzések kíséretében. A mindennapokban azonban itt Magyarországon néhány másodpercnél tovább nem szeretünk egymás szemébe nézni, és ismeretlenül ez már inkább inzultusnak számít. Az online megbeszélési platformok kameráján keresztül azonban manapság mást se csinálunk, mint egymás szemébe nézünk naphosszat, ha be van kapcsolva a kameránk. Ami nem csupán fárasztó, több óra után kimerítővé is válik, amit egy nemrég közreadott összefoglaló tanulmány Zoom-kimerültségként ír le. Még azoknak az amerikaiaknak is terhes, akik nálunk sokkal többet néznek egymás szemébe egy beszélgetés során, ezzel jelezve, hogy nyitottak és figyelnek a másikra.
A kamera képe amúgy is szűrt és módosított világot tár elénk, ahogy számos bennszülött kultúra tartja, a fénykép elvesz egy darabot a lelkünkből. Ezt az online megbeszéléseken, órákon ülve ma nap mint nap megtapasztaljuk.
A korábban megismert és megszokott metakommunikációs sémák nem működnek ebben a helyzetben, a küldött és fogadott információ döntő része nem vagy nem úgy működik, ahogy megszoktuk, ami az agyunk számára többlet erőfeszítést jelent. Ráadásul kimarad az élmény a beszélgetésekből, előadásokból, és a puszta tényekre szorítkozik az információ, ami hamar lapossá, unalmassá válik, ha nem vagyunk nagyon érdekeltek és nagyon érdeklődőek.
Emellett arcunk minden rezdülése látszik, amihez ugyancsak nem vagyunk hozzászokva. Közszemlére tesszük magunkat, ráadásul úgy, hogy korábban soha nem tapasztalt nagyításban jelennek meg a reakcióink, amit túl is dimenzionálhatnak mások. A beállított szelfik és instagram kompozíciók világához képest ez különösen frusztráló és kellemetlen. Nem csoda, hogy sokszor inkább kikapcsoljuk a kamerát, amivel azonban az információátadás hatékonyságát csökkentjük. Kevésbé figyelünk, mással foglalkozunk automatikusan, elkezdődik a multitasking. Amiről kiderült, hogy valójában nem párhuzamosan foglalkozunk több dologgal, hanem nagyon gyorsan, akár egy-két másodpercenként váltunk a különböző témák, tevékenységek között oda-vissza. A személyes jelenlét mellett is cikázott legtöbbünk gondolata vagy elkalandozott időnként megbeszélések, előadások alatt, azonban a folyamatos kontroll-figyeléssel könnyen nyomon tudtuk követni a témát és bekapcsolódtunk, ha olyan jelet észleltünk. Ezt a jelet a sokkal laposabb online információfolyamból nehezebben szűrjük ki a megszokott figyelmi szintünkkel, ezért vagy jobban figyelünk több dologra, vagy elveszítjük a fonalat, amiről nem akarjuk, hogy mások lássák.
Kiderült, hogy az online megbeszélésekkel olyan világba kerülünk, amiben egyáltalán nem vagyunk járatosak.
Nem működnek a tanult kommunikációs mechanizmusaink, jelentős frusztrációs hatások érnek, amelyek együttesen többlet energiát igényelnek az agyunktól, és az egy idő után lekapcsol, fellázad.
Különösen az ingerszegény, a személyes élmények szerzését korlátozó környezetben. A covid-fásultság együtt az újonnan megtapasztalt zoom-kimerültséggel csaknem egyenes út a kiégéshez, lehangoltsághoz, az arra hajlamosaknál a depresszióhoz.
Ezért is újra kell tervezni a megbeszéléseket az online környezetre szabva, új megoldásokat keresve. Egy bevált módszer, hogy a megbeszélés vezetőjén kívül az kapcsolja be a kameráját, aki beszél; lehetőség a pontosan megtervezett rövid megbeszélések tartása pörgős, aktív moderációval; hasznos, ha rövid egy-két perces lazító témákat is bedobunk, legjobb ha bejátszásokkal, képekkel fűszerezve. Az bizonyos, hogy a megbeszélést vezetőtől több felkészülést igényel az online forma, rutinból csak nagyon keveseknek sikerülhet jól.
Budapest, 2021. március 9.
Dr. Lantos Zoltán, programvezető